Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

Kövesdi János: Bevezetés

szlovák vitapartner nem hisz a magyar történészeknek, a költó' Győrynek, Fábry Zoltánnak, Peérynek és Szalatnainak (akik egyébként mindnyájan őszinte meggyőződésű baloldaliak voltak), kénytelen lesz hinni a CSKP Központi Bizottsága titkos helyzetjelentésének, melyet nem más, mint a szlovák politikában ma is elismert Karol Smidke vitt — 1943-ban — Moszkvába: „Elmondható, hogy a magyarok, eltérően a németektől, rendesen viselkedtek Szlovákiában, többségükben demokraták, és sok a baloldali tájékozódású... általában azt lehet mondani, hogy a németek kivételével minden nemzeti kisebbség rezsimellenes." (Nové Slovo, Ba. 1969. aug. 21.) A dokumentumról — pártkapcsolatai révén — voltak némely magyar történésznek sejtései, de pontos információt egyikük sem tudott szerezni. Janics A hontalanság évei-ben az objektivitás kedvéért megjegyzi, hogy a dokumentum „szövegét Szlovákia történészei már negyedszázada ismerték, mégis csak 1969-ben került nyilvánosságra. A levél sorsa azért lett a kiselejtezés, mert nem volt beilleszthető a Kassai Kormányprogram VIII. fejezetének indoklásába". A homogenizálás mint „történelmi reminiszcencia" A csehszlovákiai magyarok a válságos történelmi években oly makulátlan emberségről tettek tanúbizonyságot, mely bármikor példaként állítható nemcsak az ország „államalkotó" többségi nemzetei, hanem a nyugati civilizáció elé is. A reszlovakizáció a legsúlyosabb lelki trauma volt az asszimilálásra szánt magyarság számára. A reszlovakizációnak azokban az években itt ugyanaz volt a célja, mint ma — amit barbár formában, szemléletesen és kézzel foghatóan láthat a világ — a Balkánon (a Trianon szülte volt Jugoszlávia területén), az etnikai tisztogatás vagy más kifejezéssel — a „homogenizálás". Csak sokkal „tapintatosabb" és burkoltabb formában akarták megvalósítani. A „ravasz" ötlet nem volt új, hiszen Benešék egyszer már végigcsinálták 1920 után. A módszer is ismerős volt, ugyanis miután Csehszlovákia 1920. augusztus 21-én ratifikálta a trianoni szerződést, a Kisantant-társakkal együtt hozzálátott a legfontosabb belpolitikai célok megvalósításához. Ez az alamuszi fondorlat a Magyar tragédia szerzőjének a figyelmét sem kerülte el, amint művében megállapítja, „a három szomszédos országban a legfontosabb külpolitikai cél a megszerzett területek megtartása. Ennek nagyon súlyos belpolitikai következményei alakultak ki: Romániában, Jugoszláviában és Csehszlovákiában az állami politikai egyik legfontosabb célkitűzése a homogenizáció lett. Azt gondolták, s ebben nem is tévedtek sokat, hogy új határaikat akkor tudják megóvni, ha románosítanak, szerbesítenek és szlovákosítanak minden elképzelhető eszközzel. (...) A homogenizáció ezekben az országokban korántsem csak etnikai jellegű, hanem az élet oly sok részére kiterjedő állandó intézkedés— és zaklatássorozat volt, aminek a következtében az új országok kisebbségi lakossága a félelem és elkeseredettség állapotában élt és él mind, a mai napig. " (Raffay, i.m. 9-10.) A diszkriminatív dekrétumok, törvények és a nemzetközi jog Az állampolgárság megvonása talán a legsúlyosabb „büntetés" volt, ezért e kérdésről is sok újat mond el a könyv. A dekrétumok közül a leghírhedtebb, az 1945. augusztus 10-én hatályba lépett 33. számú, az állampolgárság megvonásáról szóló elnöki alkotmánydekrétum volt, mely immár „nem csak" tettlegesen bántalmazni, üldözni, kilakoltatni, anyanyelvi némaságra kárhoztatni engedte, hanem de iure is hontalanná tette a csehszlovákiai németséget és magyarságot. „A dekrétum örökre szégyenfoltja 12