Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

Kövesdi János: Bevezetés

tehát túlontúl gyors volt. (L. Holotík: Príspevky k dejinám fašizmu ... Ba, 1969.) Üssük fel Beneš emlékiratait (

Mníchovské dny, Praha 1968) és olvassunk bele: „Szlovákiai útjaim során ... rendszeresen találkoztam a Szlovák Néppárt vezetőivel. Az elnökválasztást követően nyomban meghívtam Andrej Hlinkát prágai látogatásra ... politikai megbeszélésre... A tárgyalásaink végén mindig hangot adtam követeléseimnek: be kell lépniük a kormányba..." (i. m., 16-17.) Most nézzük, mit ír Michal Kolář cseh történész Edvard Beneš és Jozef Tiso c. tanulmányában: „A Beneš—

Tiso kapcsolat kezdete a Masaryk lemondása utáni napokra tehető. Beneš, aki azt akarta, hogy a lehető legszélesebb politikai spektrum válassza meg elnökké, többek között a katolikus klérusnál is kereste a támogatást." (Střední Evropa, 1994. 38-39. 83.) A két említett írás tanúsítja, hogy Beneš szoros kapcsolatban állt a totális szlovák gondolkodás fő képviselőivel. (Még a szlovák állam alatt is.) Ugyanis személyiségében ifjú korától jelen volt az erőszakra, a diktatúrára való hajlam, mely az idővel csak fejlődött... Tehát a dekrétumokban testet öltő kegyetlenséget (melyet csak fokozott a priori német- és magyarellenes gyűlölete és sajátos rosszmájúsága) e kapcsolatai is érlelték. Itt persze a kölcsönhatás is joggal feltételezhető... Aminek a náci ideológiát oly könnyedén abszorbáló és honosító szlovák állam alatt jórészt szintén a magyarok itták meg a levét. A magyar, de a szlovák szakirodalomban is létezik olyan álláspont, mely szoros kapcsolatot vél felfedezni a szlovák állam és az újra megszülető Csehszlovákia magyarsággal kapcsolatos politikája között: „... a magyarellenes magatartás nem alapozódott a szlovákság népi tömegbázisára, s a magyarellenes intézkedések nem a szlovák néphangulat kifejezői voltak. Ellenkezőleg, azok egy szlovák nacionalista csoportnak (bár ez elég nagy számú volt — A szerk. megj.) a felfogását tükrözték, s azokat aztán a Tisoféle fasiszta szlovák államtól átvett hivatali gépezet, nehogy az új rendnek való ellenszegülés látszatába kerüljön, szolgai módon végrehajtotta (egynéhány kerületi bíróság kivételével), igaz, gyakran kelletlenül és pontatlanul." (Szabó Károly: A magyarcsehszlovák lakosságcsere története. Fond 293/1. 48. OSZK kézirattár.) A magyarság elleni egyik fő „kollektív" vád a köztársaság bomlasztásában való részvétele volt. Elsősorban ezt torolták meg 1944-től a különféle magyarellenes intézkedésekkel. E vád alaptalanságát már több szerző megcáfolta. Most említsünk csak egyetlen érvet szlovák forrásból: „A Csehszlovák Köztársaság szétverésének oka nem a védekezésre való képtelenség volt, hanem a belpolitikai bomlás, melyet a németekkel való együttműködéssel a Hlinka-párt idézett elő." (Čas — a Demokrata Párt napilapja —, 1947. IV. 17.; — idézi Janics Kálmán A fasizmus sodrában című írásában.) Itt kell szóvá tenni azt az egész kommunista időszak alatt csehszlovák részről belés külföldön egyaránt lépten-nyomon hangoztatott álláspontot, miszerint DélSzlovákia lakosságának zöme a két háború között a fasisztákkal tartott. (Egyébiránt a háború után, a 70-es évekig a hivatalos csehszlovák magyarellenes propaganda a magyar nemzetet fasiszta lelkületű nemzetként pocskondiázta, sovén hírverésében Magyarország volt a két háború között az antiszemitizmus és a nemzetiségi elnyomás egyetlen közép-európai képviselője. Elképesztő módon a szlovák közszolgálati televízióban 1996 márciusában sugárzott egyik dokumentumfilmben is nyíltan fasiszta államként emlegették a Horthy-Magyarországot.) A szlovákiai magyarság elleni e hamis és igaztalan vád — mely alávaló rágalom! — is egyik alapindoka volt a könyv tárgyát képező — eléggé el nem ítélhető — anakronisztikus jogszabályoknak. Ha a cseh és U