Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

Kövesdi János: Bevezetés

az újonnan létesített Cseh Köztársasághoz, 6,8 milliót jelentő cseh nép uralma alá 3 és fél millió németet, 1,07 millió magyart, 2 millió szlovákot 500 ezer rutént és 200 ezer lengyelt helyeztek. Tették mindezt az „»önrendelkezési jog« alapján, az érdekelt nemzetiségek megkérdezése nélkül, sőt tiltakozása ellenére". (Ölvedi János: A felvidéki magyarság húsz éve). Közismert, hogy Benešék szlovák fajtestvérükért sem rajongtak. „Sohasem fognak engem rávenni, hogy elismerjem egy szlovák nemzet létezését" — vallotta Beneš. A szlovák nyelvet pedig mindketten csak cseh nyelvjárásnak tekintették. Az is jellemző, noha nemigen ismert, hogy bár „közös cseh-szlovák nemzetállam" volt születőben, 1918-ban „Matúš Dula, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke már október 24-én egy Jászihoz intézett levelében a szlovák nemzet ügyének megoldását szintén a békekonferenciától remélte." (Szarka L.: A méltányos nemzeti elhatárolódás..., Regio, 1990. 1. 64.) Ennyire bízott a pártelnök a szlovák M. R. Štefánik államalapító cseh partnereiben. Ilyen „bizalomra" épült az új közös állam. A Szlovák Állam vezérfiguráinak tanítómestere és tanítványa Elgondolkodtató a Beneš által tanúsított ostoba makacsság és felelőtlenség is, amellyel még Hitler 1938. szeptember 11—

i végső figyelmeztetése és Chamberlain angol miniszterelnök bölcs tanácsa ellenére sem volt hajlandó megadni a szudétanémeteknek az őket megillető jogokat. Pedig az egész világ rettegett, hogy emiatt nyomban kitör a világháború. (Ez igen felbőszítette a Führert és valószínű: nagy mértékben befolyásolta későbbi döntéseit...) A második rész, mely „A magyarok és a németek likvidálásának ördögi terve és kudarcba fulladt véghezvitele" fejezetcímet viseli, részletes jogi és történeti elemzést ad a két legnépesebb csehszlovákiai kisebbség és a zsidóság 1944—1950 közötti golgotajárásáról. Tüzetesen bemutatja és leleplezi a „kassai kormányprogram"-nak (a népirtás e sátáni totalitárius „forgatókönyvének") kidolgozását, az SZNT törvényeit és rendeleteit, valamint magukat a „beneši elnöki dekrétumokat". Az egyes írások szerzői felháborodással konstatálják — gazdag forrásanyagot sorakoztatva fel érvelésük és állításaik alátámasztására — a „törvényes keretek" között végrehajtott, igazságtalan kegyetlenkedések (a vagyonelkobzás, a lakosságcsere mint az etnikai tisztogatás egyik formája, s egyebek, melyekről az elején már szóltunk) mennyire anakronisztikusak, antihumánusak és értelmetlenek voltak. Olyan „kollektív bűnöket" torolt meg e jogszabályok alapján a fasizmussal versenyre kelt soviniszta és sztálinista terroruralom, amilyeneket — főleg a magyarság, a zsidóságot is beleértve — soha el nem követett. 1945 előtt Beneš és a szlovák politikusok között sohasem volt felhőtlen az együttműködés, de Andrej Hlinkával, a Szlovák Néppárt vezérével és Jozef Tiso későbbi szlovák államelnökkel rendszeres kapcsolatokat ápolt, ezért indokolt, hogy pillantást vessünk Beneš és a fasizálódó szlovák klérus együttműködésére. L. Lipscher az első Csehszlovákia idejére vonatkozólag leszögezi, hogy „Szlovákiában a fasiszta mozgalom egyetlen reprezentánsa ... Hlinka pártja". Szerinte a Hlinka-párt már az 1936-os pőstyéni kongresszustól számítva azért lett fasisztává — mondja Janics Kálmán —, mert elfogadta az „Egy nemzet, egy párt, egy vezér" totalitárius elvét. 1938. október 6án, a zsolnai egyezménnyel létrejött pártfúzió szentesítette a totális egypártrendszert. (Az Agrár- és a Szociáldemokrata Párt politika súlya nullára csökkent.) A fasizálódás 10