Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

Kövesdi János: Bevezetés

tragédia. Trianon 75 éve. Püski. Bp. 1995. 6.) E nemzetközi politikai felelőtlenség legnagyobb kárvallottja — ezt, ha őszinték, legalábbis önmagukhoz az „utódállamok", el kell végre ismerniük — a magyar nemzet és nemzettöredékei, mert hiszen Magyarország — mások háborús kalandorsága folytán — elvesztette területének kétharmadát, lakosságának pedig kb. 36 százalékát. A „Nagyok", amikor rákényszerítették a magyarságra a „trianoni békét" és az új határokat, nem mondhatták tiszta lelkiismerettel, hogy nem ismerték a valós népességi-etnikai adatokat, hiszen a párizsi magyar „békedelegáció" „1920 elején a szövetségeseknek átadott XII. jegyzék 6. mellékletében (Egy helyett három nemzetiségi állam a címe) statisztikai adatokkal bizonyította, hogy Csehszlovákiában a csehek aránya 49,5 %, a szlovákoké 12,4 %, együttesen 58,3 %, szemben a 27,5 % (!) némettel, a 7,9 % magyarral és a többi nemzetiséggel". (Raffay, i.m. 10.) Vagyis jól tudták, hogy nem cseh-szlovák államot hoznak létre. Ha csakugyan „demokratikus megoldás" állt szándékukban, legalábbis szövetségi államformát kellett volna nemzetközi jogilag alkotniuk, akár rákényszerítve azt a magas nemzetközi diplomáciai körökben oly bennfentesen mozgó Edvard Benešre, Cseh-szlovákia „nagy jövőjű" külügyminiszterére, aki — szemlátomást — az orránál fogva vezette és becsapta a „Négyek" magas kulcs-méltóságait. Beneš tehát „zseniális diplomata" volt, legalábbis két dologban: a hazudozásban, csalárdságban és a magyarság elleni cselszövésben. Csakhogy „zsenialitása" ellenére nagyot tévedett, ő is és — államférfiként — a filozófus Masaryk is, minthogy „nagy közös művükkel" valójában nemcsak az új határok közé szorított kisebbségeknek ártottak, hanem a cseh és a szlovák népnek is (különösen az utóbbinak, mely mentalitásában mindig is közelebb állt és áll a magyarsághoz, elvégre az ezeréves együttélés nemzetlélektanilag és szokásrendszerében szinte eggyé forrasztotta a magyarsággal, csak a monarchiában nem látta a finomabb kérdések iránt nem eléggé fogékony nagypolitika, hogy a nemzetiségeknek a puszta kenyéren túl egyéb szükségleteik is vannak... Nagy kár! Mert a „saját" állammal együtt a cseh és szlovák nemzet is megkapta a mindennapos feszültség, belső bizonytalanság és félelem „adományát", hisz újabb és újabb megoldatlan problémák tartották — és máig tartják, némileg másként megélve — permanens izgalomban és nyugtalanságban. Az új csehszlovák államhatalom képviselői „a megszerzett javakat nemcsak fegyverrel, hanem diplomáciával is óvták. Ebből a kettős célból hozták létre 1920—1921ben a Kisantantnak nevezett román—szerb—csehszlovák szövetséget, amely nagyon szorosra fűzte a három ország külpolitikai és katonai tevékenységét. Mégis, ahogyan ilyenkor lenni szokott, a jóval erősebb, de nem tiszta lelkiismeretű fél állandó félelemben élt a gyönge, de jogos igazáért küzdőtől". (Raffay, i.m. 8.) Egyébiránt a Kisantant létrehozásának ötlete —egyes történészek szerint— ugyancsak Beneš fejéből pattant ki. Említett könyvével Beneš leütötte a politikai alaphangot: a negatív beállítottság és a szűkkeblű nemzeti önzés hangját. Az 1945-ös „beneši gondolat" (melyben persze szovjet elem is volt) csírája már ekkor élt... A cseh államalapító „szerzőpáros" nagyhatalmi segédlettel megcsinált köztársaságát „annak idején nem a történelmi szükségszerűség hívta életre Közép-Európában, hanem a háborús bosszú, amely a győzteseket eltöltötte. Kizárólag hatalmi gondolat jegyében született meg... és éppen ezért kezdettől fogva magán hordozta a múlandóság jeleit. (...) A demokratikus berendezkedés csak külső forma volt, melyen belül a legteljesebb nemzeti öncélúság és idegen nemzeteket felszívni akaró, türelmetlen nacionalizmus húzódtak meg. (...) Csak így érhető meg, hogy 9