Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

Csöndesen szólt Sanyi: — A lábamra léptél. De Ferencnek nem votl felelet az ilyen szó, annálisinkább, mert már tudta, hogy én voltam az ok. Azért húzta Sanyit, hogy őszinte szót halljon tőle a dolgok felől és őmaga felől. — Azt te máskor, vagy mástól föl se veszed, ha táncközben a lábadra lép valaki. — Hát tőled fölvettem — mondta Sanyi erőltetett duhaj s ággal és rántott egyet a vállán. Ferenc kíméletlen volt: — Azt mondtad, hogy azért vagy ellenem, mert sellyei vagyok. — Ezt nem mondtam. — De ezért vagy! — Hát azért. — Hogy betolakodtam. — Az még nem baj. — Hát hol a baj. — Hogy utat mutattál a földieidnek. — Hát ez — húzta el a szót Ferenc. — Hát ez. — Itt van a kutya eltemetve. — Hát itt. Ült Sanyi az eke gerendelyén. Vergődő ember volt Ferenc előtt, aki egyszerre megnyílt, hogy érthető legyen minden mozdulata. Ezután már kibugyogtak belőle a szavak: — Falat köllene emelni a falu határja köré, jó magasat, hogy ne jöjjön senki közénk. Mert olyan az élet, akár az elveszejtett búzakéve, amit elindul az ember megkeresni. Millió búzakéve van, hát hol ke191