Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

idegen állatot hagyjon: csökönyös szamarat, vagy meddő kecskét. — Menj, Károly. Együgyű az asszony bíztatása, de mégis egetverő erő. Mert bíztatás mégis az embernek, hogy ami így ösztönnek ül beléje, az tudatossággá is váljon. Elmegy, megkeresi az állatokat. Kifogja az összeverődött, legelésző falkából a magukét. Addigra az eszébe jut a következő munka. Nekilendül. Máshol az asszony volt az, aki előbb érezte föl a munka szükségességét, amikor Márton meglátta az uccán, amikor a vizet hozta. Megjött a nyelvelő kedve az asszonynak, hogy rögtön rátámadjon az emberére szemrehányó szavaival. — No, mit lógatod annyit a fejed a gerendák fölött? Még semmi se jutott az eszedbe? Hangos, éles, lelkiismeretbevágó szó volt az ilyenképpen kiejtett asszonyi szó. Az embere meglepetten fordult feléje, hogy valami védekező szavak hulljanak ki belőle. — Nézem a gerendákat. De megérezte azt is, hogy ha nem is ütötte világos szavakkal megfogalmazott vád, mégiscsak ott volt az az asszony szavában, hát kérdezte: — Mi jutott volna az eszembe? — Itt rendet köll csinálni. — Mit? — Rendet! — Milyet? 107