Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

mindent: történéseket, okokat — és szégyélnék, nagyon szégyelnék, hogy az emberi arcok olyanok, amilyenek és nem mások. * Másodnapon riadtan kelt föl a nap. Felhők álltak az útjában. Hát ahogy áttört a fényessége a felhőkön, olyan vörös szétterpeszkedés volt, akár a rémület az emberi arcon, amikor arra néz, amire a nap nézett. Ahol a lombos fákkal megkoszorúzott falu állott a dombon, ott most kormos és puszta falcsonkok álltak ki a földből, kétméternyi magas vályogfalak a megpörkölt fák között. A konyhák tájékán a kémény futott föl az ég felé. Vékonyan és hosszan futottak föl a kémények a házakból, akár a pontok fölött a fölkiáltó j elek az íráson. Csonka akaratnak látszott minden házon minden kémény, amelyik egvszerrecsak meghalt, hogy sehova se érjen. De szétverte a felhőket a nap, hogy aztán már semmi se legyen az útjába. Nyugodt formát vett föl, egykedvűen ült az égen, hagyta, hogy estig újra csak megforduljon körülötte a világ. Tovább is sötét folt az erdő és tovább is magas volt a hegy a falu fölött. Ha mindig is úgy látódott, hogy a természeti erőknek van valami közük az emberek sorsának alakításában; ezeken a napokon bebizonyúlt, világosan mutotódott meg, hogy a természeti erők nem avatkoznak be az emberek életébe. Se azért, hogy lerombolják az 96