Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

bíró szobájában. Hideg volt és vizes volt a szeme. A haja gubancos volt és szürke attól, hogy sohase mosta. De ő volt ezekben a megveszekedett órákban az egész falu. A vergődő vagyonmentők közül hozta el magát, a patak partjáról. Az örökös kullogásban akkor tört rá éppen a félelem az előrelendüléstől, amikor az előrelendülés föltétele adva volt. Visszafelé robbant ez az ember, a megjuhászkodásba, a kullogásba, hogy idecipelkedett a bíró elé a szavaival. Mit mondjon ennek az embernek a bírót Hiszen most már ő is harca veszi tetten állott az akarásai romhalmazán. Mit mondjon neki, hogy megbíztassa? Nem lehet bíztatni ilyen szomorító erőt, hát védekezőn szólott a bíró: — Megvádolt ember lettem én előtted, József. Pedighát miért

1? Nagy bűnt találtál rajtam, amikor én azt akartam, hogy jobb legyen a sorsunk. Mert akartam én valamit. De csak gyáva gondolatokban akartam én a változást, az volt a baj. Szóltam is néha, azt mondtam néha: nem jól van az, ami van; nem jól van úgy. Arról is beszéltem, hogy hogyan köllene lenni. Te megvádolsz vele, hogy a Bondó Ferkót fogadtam meg a falu gyujtogatójának. De nem igaz ez! Amikor Bondó Ferkó ijesztgette a falut, azt csak azért csinálta, hogy a kedveteket kielégítse. Egyszer beszéltem csak a Bondó Ferkóval arról, hogy a domb alá köllene vinni a falut. Ti meg már azt toltátok hozzá, hogy fölbéreltem. Neki is sokat mondtatok, aztán már elhitte nektek, hogy neki gyújtogatni köll. Meg azt is 4 — Sellyei: Elfogyott a föld alóla. 49