Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

Hogy berúgott, az az ilyen tavaszi időtájban mindennapos dolog volt; az is, hogy ilyenkor nekieresztette a torkát a nótázásnak és napjában százszor zendített rá arra, hogy: Nincs cserepes tanyám ... Negyvenéves legénységének minden megmaradt hetykeségét belesűrítette a dalba. Érdes torka jókora megerőltetésével rezegtette a nóta skálájának fölfelé futó hangjait: ... nincsen nekem senkim ... Már az is furcsa volt a faluban, hogy dalolt valaki. Hogy valaki valahogyan kifejezte a lelkiéletét, mint Bondó Ferkó a dalban: az is furcsa volt. Ezen a tájon még az aratás idején se dalolt senki sohasem, csak a vetések fölött a trillázó pacsirta és az erdőben a kakuk. A földek megmunkálásának kényszerű volta megnémította a nótákat a fiatal ajkakon is. Letargia, valami keserves bánat ült az embereken az árpakaszálás idején. A kaszás, aki legény volt, vagy fiatal házasember, némán vágta a rendet, csak a szemében ült valami villogó fény, ami sehogyse volt az örömé, inkább a bánaté, hogy csak így van és nem másképpen. A marokszedő, aki lány volt, az is néma volt. Sarlóval emelgette az ölébe a kaszahullajtotta gabonaszálakat, aztán egyenletes rakású markoknak rakta le a földre. Ferkó élete körül azonban már a falunak is megszokottság és mindennaposság volt abban az időben a vénlegény dalolása. Olyankor, amikor a tavasz furcsa szagokkal és teljes virágzással ült a mezőn, hogy az élethöz, a sorshoz való megbíztatást, a reményt beleültesse a harminc öl magas domb hátán élő meg31