Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

Mondta akkor a deputációban járt Gyuris Ferenc a falubelieknek: — Az Isten se segít rajtunk, nemhogy a püspök. Magunkra vagyunk hagyva, mint a fészekből kivetett patkánykölyök. Ki gondol vele, hogy a mi életünk úgy zsákban lapul! Ki gondol vele, hogy éhenhalunk, ha föl se szántsuk a domb alatt az ugart? Ki gondol vele, hogy mit fogunk csinálni ezután, hogy szántunk-e, vagy se? Senkise. A hivatalok csak azért vannak, hogy az adót kivessék. De hogy sok-e az, vagy hogy bírja-e valaki, az a mi gondunk. Az is, hogy mit termelünk és hogyan. Ki törődik vele, hogy azt a rozsfajtát vessük-e, amit az alföldről hozunk, vagy egy másikat? Mert talán van is olyan fajta, amelyik jobban teremne a kavicsos földben, mint az alföldi fajta, dehát ki mondja azt meg nekünk? Állam van, akibe beletartozunk, de hogy él-e a falu és hogy hogyan, azzal már csak magunk törődünk. Aki hogyan segít magán, az úgy él. Aki tönkre teszi a másikat, az meggazdagodhatik. Emberi szomorúság voltak az ilyen szavak. És Gyuris Ferenc az egész falu helyett mondta ki őket. Mert nagy, bizonytalan bánattal az egész falu ugyanazt tudta. # A furfang, amelyik az ösztönből indul, hogy a nekivalóért nyúlkáljon, akkortájt egypár fazekast a föld alá küldött. Agyagért. A kimerült bánya felől, a kövecses aljból vájtak mély alagutakat a papföld felé, a derék agyagrétegbe. 28