Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

rasztemberrel. A paraszt megsegíti a másik parasztot. Pénzt kapnak az egyiknél, zsuppot a másiknál. Befödelezik újra a házaikat és élnek alatta ugyanúgy, mint eddig. — De hát mi másképpen akarunk élni, vagy sehogy. Elborult szemekkel szólott a főnök: — Nem tud segíteni magukon az állam, mert a merev paragrafusoktól nem tudja megmozdítani a kezét, hogy a tönkrement parasztokat megsegítse. Még éVek előtt volt úgy, hogy egyik intézmény szubvenciókat aclott gazdasági építkezésekre, de nincsen az se. Én a lelkemet adnám maguknak, de az nem segít. Az én lelkemmel semmit se segítenének magukon. Az emberszeretet hiábavaló. — Az se lehet, hogy a biztosítót megszorítsák, hogy fizessen? — Nem lehet. Ha a vizsgálat kideríti az öngyújtogatást, akkor onnan se kapnak semmit. Tíz hang visszhangozta: — Semmit. Fölállították magukban a kérdéseket. Kihöz tartoznak ők voltaképpen? Az államhoz csak egyoldalúan, mert csak ők tartoznak hozzá, de az állam nem tartozik hozzájuk. Olyan hát a társadalom építménye, hogy csak adni köll neki, de kapni semmit se lehet? Olyan a társadalomban a paraszt, hogy csak adnia köll, de soha semmit se kaphat? Olyan a paraszt, hogy csak rá van dobva a széles mezők keskeny barázdájára, hogy nekitehénkedjen a munkának és a sebes vállain irtózatos terhekkel vergődjön az ég alatt... 120