Veres János: Életút

Téli rege

DÉDANYÁM UDVARA Az akácfagally csomós árnya mellett a fehér házfal világlón ragyog, rokonaim az asztalnál merengnek, itt szenteljük meg a vasárnapot. Gyapotbolyhokat virágzik pipájuk, a gyémánt Nap fölöttük álldogál; nézik a fejszét, tökhalmot, a vályút, mellényük hátán dorombol a nyár. Mintha bujdosó talpasok csoportja időzne erdő hűsén, tűz körül, bút morzsol lelkük malma csikorogva, indulatuk beléjük üszkös ül. S a szép délután enyhülés vizével itatja őket, nyelvük megered, igazuk pártján kérges markuk érvel, följebb billennek a szegett fejek. Tréfa fogamzik, s elnyomja a gondot, oldalról fülelnek az asszonyok, Zsuzsó nénémhez húzódva kuporgok, alacsony,zsámolyszéken mosolyog. Dédanyám, ím, egy tál kaláccsal jön ki, szinte légnemű már vézna teste. Jó lenne az élethez kötözni. Száját kicsit nyitva felejtette. Az égen felhőbarik legelésznek, az óltetőre hetyke cinke száll,