Veres János: Életút

Téli rege

ANYA Alakja sírkő árny, mit néma fény tart össze, csalódottság barna emlékcölöpje, szeme kérése előtt az ég süket, arcán szikrázó vésők próbálják élüket. János erős volt s nagy, mint a topolya, Miskolcon a bombázáskor, negyvennégyben, a föld szakadt rá a fedezékben. Ül az eperfa alatt, mert a lába fáj, szívében fekete angyal muzsikál, ^ könnye nem jön, a könnye rég kiapadt, fején szellő kapkodja az ezüst hajszálakat. Laci kilőtt ágyún ülve, kékült ujjal, Voronyezs mellől írt utoljára, s eltűnt, mint egy éjjel a kenyérzsákja. Világ árvája, fájdalmak tömött perselye, van-e sugár, mely örömbe mentene? Kiálts, hogy repedjenek a mennyei falak: ki akarta, hogy így ülj az eperfa alatt? A tábori lap cakkosan pihen a fiókban, rajta egy hajtincs, egy sárga fénykép. Néha mozogni kezd, beszél a sárga fénykép. 80