Veres János: Életút

Suhogó alkony

NAGYI DAI EMLÉK Viharos éj van, esőcsepp után ugrálnak kint a szőlőlevelek. A házban bent három poéta ül zöld üveg körül, esett homlokuk ráncoktól ékes babérág helyett. Ülnek, akár a kunyhóban a pásztor, kit elcsaptak, mert nyája szétszaladt, ülnek, akár a jöttment, akinek semmije sincs (még hű ágyasa se) a tömött-felhős, sírós ég alatt. Feketék, mint a föld sáros röge, melyből vétettek s melybe halni térnek; úgy virrasztják az elpihent falut, mint jó rokon az alvó beteget, ha szavuk buggyan, csöndesen beszélnek. A fehér fal homálytól kormozott, olyan a szoba, mint egy füstös kocsma. Belemordul szavukba a menny: mintha fájdalmuk, elnyomott jajuk eget repesztőn nyögne, háborogna. 67