Veres János: Életút

Suhogó alkony

Nem magamért hullt kudarcosan vérem, verejtékem! Szavaim — ha már rajtkövek s útjelzők nem lehetnek — jók lesznek talán ifjabb szívekben hasznos döbbenetnek. Ereimben a mész halálszirtjei szaporodnak, szemem alatt a zacskós félholdak megduzzadtak, sokat virrasztok, nincs, ki diákvígságom megkeresse, a fűzfa síp dalú madár már nem altat el este; nem lesz másképp, mert nem fordulhat meg a víz folyása, eszem, lefekszem, jövök-megyek, ránézek egy lányra, s tanúnak, tanulságul vívódásaim megidézem. — Kevés ez? Nem tudom. Tanár úr, jól ítéljen. 63