Veres János: Életút

Szikes vidék

kusza firkálmányok hevernek, az árnyék hátul mély, mint a töprengések néha s mint a vermek. 2 Egyszerre minden eszmélni kezd, elmosolyodik a paprikafüzér piros-élénken, zöldebb a száradó fazék békahasa a kerítéslécen, vidámabbak a távoli röffenések, a virágcsonkok tavaszt áhítva összenéznek, a dolgok áthatódnak értelemmel, mert íme, a szélső lakás ajtajában megjelent az ember. Igaz, csak vézna anyóka, koromarcú, a köténye is ázott, a lábasból az udvarra löttyint egy kevés cseppfolyós gyémántot. Igaz, csak ráncos anyóka, de érte vannak itt a fák, a gizgazok, ő az, ki húsából szakadtnak érzi a falról lemállott vakolatdarabot. A fák közt arrább rozzant kastély strázsál, az úr már nem él benne, neki azt ítélték, ami megillette, a földi sorson való osztozásnál. Úgy állok, hogy többet lássak, látok is már egy részletet a tájból, a lejtőn, melyet kék boltív határol, 43