Veres János: Életút

Meleg szél

s vállára omló haját, ha megállna itt-ott, hogy unottan a kirakatra vessen egy pillantást, én is megállnék, oldalvást lesve, merre mozdul újra, s megbabonázva haladnék nyomában, magam sem tudván, mit remélek tőle. Lassan bealkonyulna, kék, zöld, sárga neoncsövek vibrálnának fölöttünk, az áradat szüntelen hömpölyögne, de én a nőt, mint iránytűt figyelném, a sokasaságban csupán ketten élnénk, s mély tüzű szeme szomorúan ragyogna a reklámok ontotta művi fényben. S így menve kiérnénk a belvárosból csöndesebb utcákba, a zsivajgástól egyre távolodva, míg végül már csak a cipője kopogna, s egy-egy lámpa alatt ködlene elém királynői termete; kitárt ablakú szobákból tévéképernyők szürkés színe tűnne vizsla szemembe; kis virágoskertek vaskerítésén s bokrain túl békés, villaszerű, új emeletes házak magaslanának, némán is kimondva: itt nem fenyeget immár védtelenség. A nő egy ilyen udvarba betérne, én megtorpannék a langymeleg szélben, platán suhogna közben, s kisvártatva villany gyúlna egy földszinti szobában, a függöny pókhálóján át követné tekintetem a mozgását, tükrébe nézne futólag, búsan mosolyogva, s levetve blúzát, csipkés melltartóját, kis hálóingbe bújna, cigarettát keresne, és az ablakot kinyitva kifújná a füstöt a nyári estbe; jgo