Veres János: Életút

Meleg szél

a rám vetődő fényben észrevenne, előbb meghökkenne és picit félne, de aztán orcám mély redőit látva megnyugodva könyökölne a párkány fájára, s néznénk egymást komoly arccal, eltűnődve, mint régi jó barátok. A messzi óraütést meg se hallva rádöbbennék, hogy ő az, akit régen kigondoltam magamnak, le is mondva tüstént a reményről, hogy megtalálom. S megenyhülve várnám a meleg szélben, hogy keze intésével vagy fülemnek szokatlan, mégis jól érthető szóval beszólítson az illatos szobába. 191