Veres János: Életút

Az elsüllyedt Atlantisz

Ülök a szilvafa alatt felhúzott térddel. Te elfelejted, hogy itt vagyok, fényözön becézi önfeledt arcod; jó lenne, ha megállna az idő, jó lenne, ha eltéphetetlenül velem maradna ez a derűs délután s a piros léggömb. Ha nagyra felfúvod, átlátszóvá válik, rózsaszínűek a mögötte levő tárgyak, mintha zsinóron tartanád a távoli házakat. A piros léggömbön át másnak tűnik a világ. A piros léggömbön át karcsúbbak a tornyok, a piros léggömbön át a mogorva köszönés is kedves, a piros léggömbön át a felhők is szelídek. Ó, a piros léggömb! Bárcsak óriásira felfújhatnánk, hogy beleférne az egész világmindenség! S örökre benne is maradna. Ha majd apává emberesedsz, vegyél a fiadnak sok piros léggömböt, s ha erre vetődtök egyszer együtt, nézz a fa alá, megüresedett helyemre, s libbenjen eléd ez a mostani piros léggömb. Ma nem igyekeznek felém a fenyegető szavak, a tiszta víz a szívemen folyik keresztül, íme, Csipkerózsika is felébredt, s az irgalmatlanul nehéz pajzs lábamnál hever. Nézem a távolban zakatoló vonatot, s hinni szeretném, hogy nem a harmatos kívánságokat viszi magával. 152