Veres János: Életút

Az elsüllyedt Atlantisz

Láthatatlan fonalak kötnek össze veled. A szerencse is ilyen makacsul kötődjön hozzád! Fut az idő. A piros léggömb visszahúz mellém, egy kicsiny és egy nagy árnyék összeolvad a kihalt réten, a végtelen égsátor alatt, s a magasban is győztesen uralkodnak a mindig érvényes, legősibb törvények, léggömböd egy pillanatra hozzáér a napgolyóhoz, s megérzem, hogy énrám a te napod világít. Vércse visít, s a folyó nem szakadhat el kimért medrétől. Megfogom a kezed, meleg puhasága szétárad testemben, s a gyalogút már hazafelé kanyarog. A piros léggömb fölöttünk mozog, büszkeségem jelvénye, messzebbre látszik, mint a jegenyék csúcsa, s mivel fegyverünk nincs, tilosat jelez a vadságnak: kerüljön el bennünket. Kijátszőttük a csőszt! A lepkéket és virágokat hazavisszük a léggömbben. 153