Veres János: Életút

Az elsüllyedt Atlantisz

PIROS LÉGGÖMB Virágok bókolnak a földön, csillog a zsálya levele, fölöttünk libeg a léggömb, mely más, mint a többi, szitakötő rajtol, csöndes a rét, vadméhek köröznek. Vércse visít, dühök feszülnek egymásnak, mint küzdő bölények, a folyó menekülni szeretne kimért medréből, s te pőre vagy, mint díszkutak csintalan szobrocskái. A kecske öreg tudósként rázza szakállát, szájába veszi a mesekönyvet, a kis fák gallyán álmosan hintázik a hamvas nyugalom, de elég egy csekélyke szellő, hogy a tudatot fehér zúzmaraként belepje a hideg iszonyat. Féltő intelmek zengnek és elhalnak, képzeletbeli kötélpályákon aranyló csillék hordják az erkölcsregulák ércét, máglyák bíborszínű tüze lobog, töprengők húsa pusztul a lángban. Rád nézek, s csillagesőben fürdik arcom, mint a vándoré, aki végre fedél alá jutott, a folyó lehalkítja csobogását, hogy jól hallja cérnabeszéded. 151