Veres János: Életút

Az elsüllyedt Atlantisz

Kéz a kézben nézzük gazdag birodalmunkat, a tenyérnyi udvart, ciprusligetünket — a bodzafákat, a kerítés korhadó lécei a Boldog Szerelem templomának kecses dór oszlopai, kéz a kézben nézzük a vén kályha tüzét, a piramisok hegyének áldozati lángját, a rendetlen könyvhalmok égbe törő lépcsős márványpaloták, az utcáról beárad a pékség ismert illata, behallatszik az ácsok füttyszava s kopácsolása, párás tejeskancsónk az Együvé Tartozás Obeliszkje, kéz a kézben nézzük, a lassan haladó felhők rózsaszín flamingócsapatát, a száradó lepedők közeledő hajók dagadó vitorlái, alvófészkünk aranyrudakkal zsúfolt királyi raktár, az asztalon félbehagyott kézimunkád, toll és teleírt papírok, a csorba pléhtányérba belefér a csillagos űr, piros blúzos alakod kifogyhatatlan dacom babonakútja, a kiskapun át beköszönnek a ballagó munkások, vityillónkat megértő vonzalmak cirókálják, mint türkizkék öböl víz fodorcsipkéi. Nem bőgött, tornyosodott szökőár, vulkánkitörés sem rázta a Földet, Atlantisz mégis elsüllyedt mielőtt megláthattam volna. A sudár oszlopok, templomkapuk, palotalépcsők, törött márványedények s a te arcod mérhetetlen mélységben hallgatnak a tengerben. 149