Veres János: Életút

Az elsüllyedt Atlantisz

Boldog lehetnék, fejemnél fehér fal, bádogcsuprok, szívemben: étel, ital s baráti szó szentháromsága. Otthon A köznapi szabályok gyenge láncok, kiszököm a fészekből, melyet lakályosra béleltél, bocsásd meg rút hálátlanságomat, nézd, a Sáski-hegyen lebukóban a nap, fejemre olvassa tétlenségemet, kajánul bámul rám a távolodó idő, folytatnom kell vele végtelen párbeszédem, lehet, hogy elesek a harcban, de a tétlen némaság gyorsabban megölne. — Megmosdatlak pernyés vízben, vacsorát főzök, nem hiszem, hogy kilencszer fel tudsz támadni, ha elmégy mellőlem, sivatagba tévedsz, oly sokszor hagyott faképnél az élet, miért akarod elhagyni a megtalált életet? Meg akarom találni a hegyet, ahonnan mindent látni, a vonuló karavánokat, az Őrtorony tetejét, a régi kapualjakat s a bokros partokat, halott harcosok csontját, öreg halászok evezőjét, a forrást, amelytől tisztultan térhetek vissza, hogy felcsendülhessen majdan megváltó énekem. „Ifjúság, mint sólyommadár, akkor szép, ha szabadon jár. De jaj nékem, szegénynek, már, vigasztalást szívem nem vár." 139