Veres János: Életút

Téli rege

jaj, hát milyen szeszély akarja, hogy rútul vesszen, aki a szépért lázad? Miért, miért kívánják, hogy megadjam magam a cicomás, üres esték, e húsevő gyilkos virágok? Ki segít, hogy győztes pajzsot is viselhessek, ne csak irdatlan szomorúságot? 6 Bazsarózsa, billentsd fel esett fejed, ne kókadj a lázhevült rögre! Felém, felém, felém kopog egy leány piros nyári cipője! Sugárözönt dalolt tájunkra az a nyár, mely őt először megmutatta, fénylett a kazal s szénaboglya, madarak szálltak a sistergő Napba, fák alatt tarka ruhák libegtek, pihegett a város a boldogságtól, ránéztem, ő a kökénybokrot nézte, megingott a sorompó, mely az örömtől elhatárol; lábát, derekát méregettem, lelkemben régi nyarak, kék vizek kavarogtak, gémeskút, házak, gyermekkorom álmai, mint a gyöngyök, mélyükről felbuzogtak, egy perc volt — eltűntek előlem a rőtbarna haj csigái, de emlékét a szelek fúvása nem bírta szétzilálni, dolgaim közt lappangott, továbbfutott homályok leple alatt, mint hegyek üregeiben a szorgalmas búvópatak, mely meszet old, homokot sodor, csobogásának utat vágva, — s új reménypirkadattá rögzült egy hamvas arc a pupillámra. ioo