Veres János: Életút

Téli rege

A szarvas egy magas sziklán állong, visszanéz a kimerült királyfira, megrándul a bőr a ló horpaszán, üresen mozog a kengyel vasa. 7 ősz van, ősz van, hirtelen ősz lett, elmentek a fecskék, a gólyák, eltépődtem a melengető fénytől, mint gyermek az anyjától, ha elvágják a köldökzsinórját; a nyírfa kis sárga cédulákat küld valami távoli ismerősnek, ökörnyál pamutja függ a cserjéken, földi szarvasbikák bőgnek, tisztáson öklelőznek; a szél a nyirkos, kék erdő felől őszi illatot terel, beért a mogyoró, gyűrött burkát — mint lány az ígéretét — egykedvűen veti el; bíborpiros, citromszín, bordó haldokló lombok dideregnek, nehéz a halállal barátkozni azoknak, akik élni nagyon szerettek, cserzett arcú pásztor mereng a lejtőn, vattabajsza lekonyul, füstöl, füstöl a messzeség, a folyó fölé űri kötényből sűrű pára hull. Ne sírj, anyám, sírásra nincsen okod, fiad nyugodt, magával megmérkőzött, rózsaágnak nézi majd a vándorbotot, elvesztett sok csókot, esélyt, álmot, de egyet nem vesztett el: a becsületet, tudja, becsület nélkül nem élhet ember, ki a földre embernek született, tudom, azt meg kell tartani, IOI