Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek

Éleslövészet

14 Egy alkalommal, pár héttel a borbélytányér rendbontása után, Vilma néni (az elbeszélő apjának nővére) zörgetett be az elbeszélő szüleihez szokatlan időpontban, éjfél után kettőkor. Felindultan panaszolta, hogy egy idegen férfi hatolt be a házába, s nem hajlandó kiköltözni onnan. Felöltöztek, s az elbeszélő, a pulóvere alá rejtve, magával vitte azt a recés pengéjű konyhakést, amellyel anyja a karácsonyi halat szokta pikkelyezni. Almosán, mogorván baktattak a kihalt utcákon, ismerős házak előtt. Az elbeszélő akkoriban csaknem mindegyik háznak ismerte már a történetét s a hozzájuk fűződő legendákat, amelyek mind egy kicsit szomorúak, kisszerűek voltak, s úgy borították be ezeket a házakat, mint megannyi molyette, kiszolgált köpeny. Vadászó macskák osontak a lábuk előtt, az utcai lámpák pléhernyője alatt bogarak százai zsinatoltak, valamelyik udvarban egy tébolyult kakas a hajnalt hívta már. Vilma néni tizenhét éve volt özvegy, ámbár ki tudja? Férje, bizonyos Vitkovics Antal tüzér százados, Észak-Lengyelországban esett hadifogságba 1945 kemény telén, s nem tért vissza onnan soha többé. Szemtanúk állítása szerint Vilma néni egykedvűen már-már megkönnyebbüléssel fogadta „szegény Tóni" fogságba kerülésének hírét. Valami kifürkészhetetlen oknál fogva derűs kép élt benne a hadifogságról, bár a hosszú menetoszlopokról meg a rettenetes szibériai hidegről hallott egyet-mást. De „szegény Tóni" legalább a „biztonságos" hátországban volt, s Vilma néni úgy gondolta, a tisztekre jobban vigyáznak ott is. Csak meg ne tetvesedjen, szegénykém. Férjéről több tucat megsárgult, maszatos fényképet őrzött egy bőrtárcában, s ez a tárca az elbeszélő kezében is megfordult egypárszor. A fotók hátlapján lila pecsétkeretben, lila betűkkel ott állt a fényképész neve is: „Foto Bányai". Az egyik ilyen, ma már történelmi becsű képről délceg, dundi képű, kicsit kancsal ifjú nézett vissza az elbeszélőre. Fél szeme a századosi paszo75