Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek
Galeri
is szelídítettük volna már. Tudjuk, hogyan kell ilyenkor cselekedni és viselkedni. A betegség, aminek neve van — legyen akármi a neve —, nem rejtély. Az én betegségemnek azonban nem volt neve. S az ilyesmi, az ilyen szabálytalanság megbocsáthatatlan, mert a hitet, a bizalmat, az életről való tudást kezdi ki, és teszi nevetség tárgyává. Valami, ami itt van, holott semmi sem indokolja, hogy itt legyen — az ilyesmi botrány, lázadás, rebellió. A ház, amit hét-nyolc évesen lehunyt szemmel egy napon megpillantottam, ugyanúgy itt volt, akár a betegségem, s ugyanúgy semmi sem indokolja, hogy itt legyen, valami módon tehát a betegségemet fejezte ki, még pontosabban: szinte előhívta azt. Vagyis inkább fordítva. A láz hívta elő a képet, így valószínűbb. Az azóta eltelt sok évtizednyi idő alatt emlékezetem elválaszthatatlanul egymás mellé rendelte őket. Ha eszembe jut gyerekkorom titokzatos betegsége, azonnal látom a házat is újra; az összefüggés közöttük, akármennyire önkényes megállapításnak tetszhet is, számomra nyilvánvaló. Mivel mind a kettő megnevezhetetlen. Mind a kettő tünete volt valaminek. Hogy minek, azt csak sokkal később, immár felnőtt koromban értettem meg, egy döntőnek bizonyuló választás küszöbén. Iszonyodtam a betegségemtől, de iszonyodtam a képzeletemben megjelenő háztól is, holott semmi félelmetes, semmi rettenetes vagy visszataszító nem volt rajta. Legföljebb... S talán ebből származott a szorongásom: gyerekésszel sokszor eltűnődtem, ugyan miféle ház az, amit látok. Lakóház nem volt, ilyen tornyos, csupasz falú, fehérre meszelt lakóházakat nem építettek mifelénk. Azonkívül a lakóházak körül élet van. Gyerekhad az utcán, függönyök az ablakokban, otthonukba igyekvő lakók. Talán egy kórházi pavilon vagy szanatórium? Igen ám, de alkonyattájt akkor égnének már odabent a lámpák, itt viszont minden ablak sötét volt, mint egy elhagyott, vakvágányon veszteglő vasúti kocsiban. Tehát valami intézmény. Ez látszott még a legvalószínűbbnek. Iskola vagy valami ilyesmi. Nagynéném házában bőven ráértem volna elmélkedni 270