Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek
Galeri
ahol épp az imént söpörték fel a havat. Két golyót találtak a mellében, pedig lövést senki sem hallott. Az elnök, bár egyszer sem szakította félbe az elbeszélést, nem nyilatkozott a történetről. Megviseltnek és rosszkedvűnek látszott. Azt mondta: „Soha többé nem lesz háború." S ő alighanem akkor rontott el mindent. Nem értette, mire célozhat az elnök, s attól, hogy nem érti, irtózatosan zavarba jött, hebegett, dadogott, még talán el is pirult. „Természetesen... Hiszen én is ezt mondom. Háború nem lesz többé." Kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy megmagyarázza, miről van szó, s mentse, ami menthető még. Mert a diófa az udvaron az ő szemében az igazság fája, az újrakezdés szimbóluma. Háborús időkben a katonaszökevényeket, ámbár sajnálatos, agyon kell lőni, vagy föl kell akasztani. Még akkor is, ha egyébként rokonszenvesek nekünk, mivel nem akarnak emberéleteket kioltani rossz ügyért. De hiába, a szabály akkor is szabály. A törvény pedig törvény. Persze az is igaz, hogy akik a legényeket fölakasztották, még nagyobb gazemberek voltak. Rossz ügyet szolgáltak, s rossz ügyért öltek meg két embert. Ez pedig gyilkosság. Noha az is igaz, hogy mindenki más ezt tette volna a helyükben. Mert a szabály, az szabály. Hazudtam, gondolta, megint hazudtam. Az elnök pedig vészjóslóan hallgatott. Bohuniczky bácsi pedig azt akarta volna mondani, hogy nem akart hazudni, s ő tulajdonképpen az igazat mondta, amikor hazudott, vagyis fordítva, úgy mondott igazat, hogy mégis hazudott. S már nem is tudta, hogy mit mondott, de azt sem, hogy mit is akart mondani. Az elnök ismét közbeszólt: „Szimbólumokkal nem lehet fölépíteni a kommunizmust." „Bizony nem. De nem ám." S most már utálta magát, nem lett volna szabad előhozakodnia ezzel a fájdalmas történettel. Hiszen már majdnem sikerült elfelejtenie. S irigyen gondolt a helyettesére, 239