Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

ról Berki Sándor néz ránk. Kőműves Kelemen. Sötét bőrének színét megszítta a betegség, szeme kiválaszt engem, és csak néz, néz, már azt hiszem, térdre hullok előtte és megkövetem ..." Késve jövök, Kőműves Kelemen — válaszolok a tekintetemmel —, féltem, olyat kérdezel, amire nem tudok szót mondani, mert te olyan vagy, nagy dolgokat akartál tudni mindig..." — Vártalak — szól rekedten. — Elfogy a vérem, és elmegyek. — Lassan, zökkenve jönnek szájából a szavak, beszéde akár a magot vető ember lépései. Lehet, hogy idegei ezt a ritmust jegyezték meg a legjobban. — Jó, hogy itt vagytok ... Legalább látjátok, úgy kell meghalnom, ahogy éltem, nehezen. — Ne fáraszd magad, Sándor. — A szerszámaimat szeretném még egyszer megérinteni, kézbe fogni ... kérem, és nem adják. — Ne a munkára gondolj. — Én ilyen vagyok... előbb a szerszámok hagyják el az embert, egyszerre csak nehéz lett a merítőkanál... kiesett a kezemből, pedig elbírja egy gyerek karja is ... A szerszámok mennek el elsőnek... Jó, hogy itt vagytok, köztetek lenni jó. — Pihenj, Sándor — szól sírósan Róza —, elfogy az erőd, Sándor. — Pihenj — mondtuk utána kórusban. Külön-külön alig merünk beszélni, apró, pillanatnyi alkalmakra lesünk, s ha lehet, összetesszük a szavakat, és egyszerre mondjuk. — Aztán a föld mozdul el az ember alól — erőlködi a szavakat Kőműves Kelemen —, megszédültem, azóta nincs erőm egyenesen állni ... — Meggyógyulsz — mondjuk egyszerre. — Azután az ég tűnik el, az ég és föld egy időben ... Ahogy hoztak hazafelé, az ablakból az eget kerestem, nem tudtam úgy fordulni... Milyen most az ég színe? — Havazik — válaszol valaki. — Szürke az ég? — Szürke. — Nincsen nap az égen ? 469