Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— Havazik, a te házaidra is hull a hó. — Énekeljetek. — Zsoltárt mondunk. — Nótát. — Nem arra való idő ez, Kelemen. — A szívetek szerintit mondjátok. — Pihenj, Sándor — énekli Róza sírósan —, elfogy az erőd mihamar ... Az ember nagy keze a takaró mintáján csúszkál tétován. A sötét bőrű fej egyre mélyebbre süpped a párna puhájába, láthatatlan falak súlya húzza a föld felé. Lassan darabjaira törik az arc, a nagy csontos homlok dacol még konokul döbbent tekintetünkkel és a világgal. — Nézzetek meg jól, lássatok, tanuljatok ... — Nincsenek bűneid, Sándor — folyik Rózából a síró éneklés. — Jó ember voltál, bűntelen — ismétli a kórus. — Vigasztaltok, gyenge erő ez ... Kőműves Kelemen mosolyog, az idegek legalábbis ezt szeretnék, ám az arc, a száj, a szem gödre már csak görcsös erőlködéssel engedelmeskedik. — Lássatok... tudjátok, nem a bűn, nem a bűntelenség szerint folyik az élet, én sem éltem így .. . — Pihenj, Sándor, vigyázd az erőd — sír köztünk ösvényt Róza reszketős hangja. — Meggyógyulsz, Kőműves Kelemen. — Énekeljetek, addig összegyűl bennem egy kis erő ... A mosoly görcse ismét a szemek köré merevedik, s a két fekete szem fáradtan jár az arcokon. •— Nem arra való idő ez — válaszol halkan egyikünk. — Kezdd el — rám szűkül a két fekete szem. — Melyiket? — A juhászokét... — Nem hozzád való. — Azt mondjátok... a juhász magányos, úgy éltem, magányosan. — Szeretünk, Kőműves Kelemen. — Mondjátok ... 470