Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

madárkönnyedségével nesztelen, mintha aprócska fészek alján igazítaná a pihéket. És várja, csalja a szavakat. Egyedül csak ő merészel szólni a fiúhoz, mi is csak rajta keresztül küldjük az esetlen szavakat. Küldjük, és várjuk a reményt. »Harmadszor elment a legidősebb fiú is, hogy szerencsét próbáljon-« — suttogja a hófehérbe kötözött fej. »... erdőn ment, nagy hegyeken át, onnan nagy folyóhoz ért-« — ezt már anyám mondja. »Én vagyok a legidősebb fiú?« »Most az vagy, a legidősebb.« »És a legkisebb?« »Az is te vagy.« »És a lovak?« »Legelnek.« »Futnak is?« »Nyargalnak.« »Nem látom őket.« »Messze vannak.« »Miért nem látom őket?« Anyám tanácstalanul áll. Esedezve néz körül a szobában, nézi a képeket a falon, apám arcát épp csak érinti, aztán rám esik a tekintete ... Nem tudtam segíteni egyetlen szó erejével sem. »Ha meggyógyulsz, ide jönnek, a kiscsikók is, mind.« »Miért nem látom őket?« »Sötét van.« »Éjszaka?« »Igen.« »Látjátok a csillagokat?« »Téged vigyáznak.« Valahányszor anyám másfelé kívánta fordítani ezeket a száraz, cserepes szavakat, eltört a beszéd. Hallgatás következett, ismét várakozás, a percek számlálása és a tehetetlen reménykedés. A fiú ereje kevés volt. Olykor annyira sem tellett, hogy legalább hozzáérjen a közelítő^segítő jóakarathoz. Vagy talán 445