Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

így mentünk hazafelé. Ő csapongva, biztonságát vesztve kérdezgetett, én meg bárgyú válaszokon törtem a fejem. Szótlanul vacsoráztunk, csupán a tányérok koccanása jelezte, hogy élünk. Lefekvés előtt megkérdezte tőlem: — Tulajdonképpen miért nincs gyerekünk? Megütközve néztem rá. Arca szigorú volt és merev. Egy pillanatig hasonlított a helmeci templom kőszentjeinek ábrázatához. — Lesz — mondtam mosolyogva. Nelli komor maradt. Szóba került már ez köztünk azelőtt is, de mindig tréfába fúlt a találgatás. — Mikor? Vállat vontam. — Már két éve együtt vagyunk ... A szavak mögött szemrehányást éreztem. Mintha azt kérdezte volna tőlem a Gallai lány: Miért születtél ilyennek? Kimentem a szobából, rágyújtottam egy cigarettára, és a sötétet bámultam. Tanácstalan voltam. Nem jutott eszembe semmi, ami elsimíthatta volna Nelli szigorú arcvonásait. Valahol messze a sötéten túl a madarak neve és az anyám mesélő hangja zsongott. Hirtelen kicsinek éreztem magam. Nincs! Nincs! Magamban beszéltem, összefüggéstelen szavakat ismételtem: Miért születtél ilyennek? Nelli kezét ölbe ejtve ült az ágy szélén. Az ajtónyitásra megrezzent, de nem fordult felém. Szempillája remegve követte mozdulataimat. Várt tőlem valamit. Ágybontás közben egyszer sem nézett rám. Kezei között száraz levélként zörgött a kopott paplan nagy piros mintája: körök, nagyobbodó körök cikáztak és forogtak előttem, az ágy elvesztette alakját. Elmozdultak a falra pingált aranyalmák is, és gurulva hullottak a piros körök közepére. Nehéz az eseményeket és az időt egyeztetni. — Nem értem — szakítottam félbe a repülő szavait. Egy darabig gondolkodott, majd folytatta: — Először, két év után először történt meg, hogy szavunk sem volt egymáshoz elalvás előtt. És nem tudom, máig sem 149