Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

értem, miért. Egyszerűen jó volt hallgatni, makacsul hallgatni... Nézni a sötétet, és hallgatni. Tiltás vagy tagadás köztünk sohasem hangzott el. Nem ismertük, nem volt rá szükség, még az akaratunkat is nehéz volt megkülönböztetni, most mégis ez a buta szó ismétlődött: „nincs, nincs". Az értelmét kerestem, az öt betű alakját. Közénk feküdt, elnyújtózott, hangot, különös zúgó hangot adva a sötétnek is. Elmúlt egy hét, szótlan, szűkszavú hét nap. Nelli tett-vett, és valami titokzatos mosolygással délutánonként egy nagy könyvet bújt. — Mit olvasol? — Asszonyoknak való jó tanácsok ... Föléje hajoltam, és a könyvlap furcsa ábráit néztem. — Ne! Nem neked való. — Hóna alá dugta, és még a fedelét sem volt hajlandó megmutatni. Hétfőn reggel arra ébredtem, hogy Nelli hőmérőt tart a szájában. Csodálkozva bámultam. Nem értettem. Felültem az ágyon. Nézett, figyelt, de mintha nem is engem, hanem a percek múlását várná ... — Gyere, szeress — ölelt magához. — Mennem kell — toltam el értetlenül. — Ez most fontosabb ... — Elkések ... Szokatlan, ismeretlen ízű reggel. Máskor félálomban búcsúzott tőlem, estétől reggelig mély álma volt... Most meg ébren vár. Érthetetlen mozdulatok, hőmérőzés, meg az a követelőző ölelkezés ... Zavart voltam: előző héten a madarak, a kakukkfű, mese. Valami történt rajtam kívül... Aztán megszűntek a gondolatok, szükségtelenek lettek. Elmúlt a kétely, puha lett az óra ketyegése, elváltozott, letompult az ébredő utca zaja. Visszazuhantunk oda, ahonnan elindul a szerelem. Ugyanez megismétlődött másodnap és harmadnap is. A kérdéseknek alig mondhattam ki az első szavát, Nelli magához ölelt: — Szeress, most nagyon akarjál valamit... 150