Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

tekertek a homlokára. Ha időnként hátrafordul, arca szélét körbe világítja a kötés, ilyenkor tűhegynyi rémület szúr belém: apácaarc. Máskor meg: felkötötték a Berei Erzsi állát. A hó kavargása övet csavart külön-külön mindhármunk köré. Még az országúton gázoljuk a havat, de már itt is méternyi hófúvásokon bukdácsolunk. Mi lesz a széles, nagy határban? Ha nyakig ér is, nem bánom. A határőr, a finánc mindennél, szélnél, hidegnél, hónál is nagyobb ellenség. Bolond volna ilyen ítéletidőben a határt járni, vigasztalom magam. Lappangó kárörömmel tűröm, hogy verjen, csapkodjon a hó kedve szerint. Megreccsent alattunk a padka. Egy pillanatra eltört a beszéd. A pilóta szótlanul felállt, nyújtózva megropogtatta a derekát, intőleg szája elé emelte az ujját, és lehasalt az ösvény homokjába. — Még meleg — mondta csendesen. — Elalszik — válaszoltam sértődötten. — Figyelek — vigasztalt. Éreztem a hangjából, hogy őszintén mondja. — Itt álltunk meg először pihenni a domb alatti út végénél — folytattam. — Apám intett, hogy adjam oda az üveget. Meghúzta. Én is ittam. Kínáltuk Erzsit is, de tartózkodva elfordult tőlünk. Széles mezei szekérúton gázoltunk tovább. A hó fél lábszárig, fatörzsek és zsombékok közelében térden felül ért. Előbb száz, majd ötven lépésenként kifújtuk magunkat. Ittunk, és hátunkat a szélnek vetve tovább caplattunk. Százféle hangból eggyé fonódott zúgás volt köröttünk minden. Kétoldalt a legelő hátán kavargott a porhó. Elölről a premontrei prépostság erdejének zúgása közelített. Sehol egyetlen fénypont. A vihar dühödt seprése telhetetlenül magába falta az éjszakát. Biztos voltam benne, hogy határőr nem állja utunkat. De ha mégis akadna valami túlbuzgó finánc, a hátára kell másznunk, hogy észrevegyen. Tíz méterre nem látunk. Elég 95