Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

volt, ha apám megnyújtotta a lépést, szem elől tévesztettem. Ilyen morajló téli vaksötétben tájékozódni nagyon nehéz. A vigyorgó arcú fagyhalál mihamar nyomra lel. Félelmetes a téli erdő zúgása. A fák hajladozásából semmit sem látni, mintha felgyűlt haragját okádná a föld. Kétszáz méterrel odébb a vasút menti telefonhuzalokon zenél a vihar. Hátborzongató összhang; tébolyult emberi kéz muzsikál a pattanásig feszített húrokon. Apám csak eddig kísért. Még egyszer ivott az üvegből, és búcsúzóul csak ennyit mondott: — Fázom, visszamegyek. Félt, csak restellte bevallani. Amíg követni tudtam, figyeltem, futott, bukdácsolva futott, hogy ne kelljen hallani az idegszaggató vijjogást. Nyár óta vártam erre az alkalomra. Sóvárgó álmok legtetején Berei Erzsi arca parázslott. Az ősszel kínálkoztam kísérőjéül, hívtam a szüretre, majd halottak napjára, nem jött. Félt. Hányszor magam elé képzeltem veszélyes helyzeteket, izgalomtól reszkető pillanatokat, rejtőzéseket, üldözéseket, meghurcoltatásokat! Ketten tettük meg ezeket a kigondolt utakat Erzsivel. Egyedül kívántam lenni vele. Katocs, a katona, fináncok, tanárok és diáktársak nélkül. Egyszerűen a közelségét vágytam. Volt ebben a lányban valami áradó tisztaság és feszültséget keltő forróság. Egy darabig egymás mellett törtük a havat. Bal kezembe vettem batyuját, jobbommal pedig a kezét fogtam, hogy könnyítsem ezt a fárasztó törtetést. Elértük a vasúti átjáró sorompóit. Egy hónappal ezelőtt innen iramodtak utánunk a fináncok. A lány nógatott. A túloldalon megpihenünk, mondta. Én szívesen időztem a határőrök figyelőhelyén. Megfordult a fejemben, hogy levelet hagyok nekik az ágasra szúrva. Egyék a mérget. Ök sem istenek, nem láthatnak mindent. Mosolyogtam magamon; nevetséges, erőtlen bosszúállás, ilyen fákat tördelő fergetegben annyi egy sorsára bízott levél, mint földre fordított madárfészek. Senki gondja. 96