Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

fogja, mintha halott katonabajtárs acélsisakját tartaná. Tarczal hivatásos altiszt volt. Egy hónapja sincs, hogy hazavergődött Németországból. — Megváltozik a helyzet — mondja halkan —, ez így nem maradhat. — Mindnyájan őt nézzük, várjuk, mit mond tovább. Nem szól többet. — Visszaáll a cseh világ — veti közbe dohánytól kapart hangján a méhészkedő paraszt. — Az anyjok p ... ja — kavar a levegőbe Legyei. — Elég volt. Mindenkiből elég volt. Egyik hivatalnok eltakarodik, jön a másik ... Napszámba uralkodnak, mind egykutya. — Kitelepítésről beszélnek — mondja apám, nehezen rakva össze a szavakat. Már látni rajta az ital bódulatát. Szeme zavaros, és úgy néz, mintha tekintetével kísérné a szavak ugrabugrálását. — Harcolni fogunk, van még elég fegyver, a cseh az nem katona — tiltakozik hevesen az altiszt, s közben mérgesen hadonász. Legyei hosszan nézi a hangoskodót. Szemét akkor sem veszi le róla, amikor felhajt egy korty pálinkát, mintha attól tartana, hogy valahonnan fegyver kerül a kezébe. Váratlanul színtelen hangú nóta töri meg a csendet. „... gömbölyű két karja vállamat takarja", énekli az altiszt. Belecsuklik, de újra elkezdi, másodszor, harmadszor. Nehezedő fejek konyulnak a föld felé, restelkedve a piszkos padlót nézik. Majd billegve zümmögni kezdenek egy trágár katonanótát. A szövegét nem mondták, lehet, hogy nem is tudják, csupán a refrén utolsó szavait ismételgetik: „nagy fenekű kurvája..." A szavak értelme elmosódik ajkukon, már mosolyogni sem képesek, vigyorba merevedett a szájuk. Isznak még, és támolyogva hazaindulnak. Délig színüket sem látni. Csak estefelé nő meg a tennivalójuk. Ki-be járnak, házba, istállóba, a szemük sarkából a kéményt vizslatják, nem szivárog-e még belőle a hívogató füst. így folyik ez a hét majd minden napján. Lelket rohasztó, kábult éjszakák. Szenvedéllyé vált a tiltott szeszfőzés. Egyre 93