Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

átjárókat. Lassan, felbontva érkezett a posta is. Rákosi határőrei halálos ellenséget láttak mindenkiben, akár lopva, akár engedéllyel közelített őrhelyük felé. Mire a tiltó rendelkezések rengetegén át megjött Berta Menyus halálhíre, elmúlt egy év. Emberi gonoszkodással beteljesült az isteni parancs: „Légyetek porrá, kik porból lettetek." Elment Berta Menyus is, helye se maradt, mint aki sohasem élt ezen a földön. Minden szőlőszomszédság halotti arcokat idéz. Rég halott gazdákat, görnyedt hátukat, bortól zavaros szemüket, szavajárásukat, oldhatatlan görcsökbe ránduló sorsukat és érdemtelen pusztulásukat. Melyiket említsem? Életem szakadozó emlékszálai ők, felszívódtak az idegsejtekbe, beleszövődtek a lelkembe. S elég a hegyi ösvények porába lépni, jönnek, elém sorakoznak. Csoportba verődnek, mennek, cipelik kínéletüket, önmagukat temetik az elmúlás telhetetlen mélyárkába. A gyermekkor elején öregek állnak, velük kezdődik az emlékvilág ... A borház előtti padkán ülünk. Kis időre csenddé porlad a beszéd. Késő este van. Alakját, szélességét és magasságát vesztette a világ. Ilyenkor érvénytelen minden földi mértékegység, napkeltéig földhöz lapul az élet. A sötétség haragot, büszkeséget és mérhetetlen különbségeket egyenlít. A pilóta morogva cigaretta után kotorász zsebeiben. Nincs. Neki se, nekem se. — Szép éjszaka — mondja. — Szeretem. Időnként várakozón rám néz. Rákényszerítettem az ismeretséget. Eddig háromszor találkoztunk, és mindig csak ő beszélt. Először haragosan védekezett, másodszor, mintha igazolni akarná életét, folytatta. Ma belegabalyodtunk. Az én gondolataim az emlékekhez hátrálnak, ő meg a Gallai lány szerelmét csalogatja egyre közelebb. összerokonosodtam ezzel az emberrel. Pohár nem köröz a kezünkben, csak a gondolatok láthatatlan szála forog körbe. Az idő, a közös idő is rokonítja az embereket. — Mire emlékezteti ez a meleg sötétség? — kérdezi. 90