Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

hogy kíváncsiságom sebeket érint... Jó volna, ha óriás kezű ördögök állnák utunkat. Megráznának, aztán felrobbanna alattunk a föld. így volna jó törni, zúzódni, zuhanni, millió fényévre szakadva emlékeinktől... — Ne menjünk az útra — fogta meg a karomat —, zavar. Rátértünk a szőlő alatti gyalogösvényre. Az esteledés minden mozzanatának más hangulata van. A helyét talált sötétség már nyugtatóbb. — Volt néhány hét az életemben — kezdte —, az is lehet, hogy mindössze csak öt nap, három vagy egy, ami ismételhetetlen ... Két élet korlátlan ura voltam. Akkor ezt nem tudtam, vagy talán másként éreztem... Nem számoltam sem előre, sem visszafelé, szerettem, minden idegszálammal szerettem. Május első hetének minden estéjén találkoztam a Gallai lánnyal, összefolytak a napok, a toronyóra ütése számunkra nem jelentett semmit. Öt árgus szemmel őrizték, én áthágtam a parancsot, nem érdekelt. Minden együttlét csókba, szerelembe fúlt lélegzés volt. A mélyárok alján vártam. Lihegve, félve j ott. Aztán felkapaszkodtunk az árok partjára. Reszketve, kapkodva szedtük a levegőt. Alattunk aludt a város. — Menjünk tovább — nógatott Nelli. Rátértünk az ösvényre, mely enyhén kapaszkodott felfelé. Tízperces gyaloglás után gyér tisztásra értünk. Emlékszem, a hold jobbról vetett ránk fényt. Balra szürke átlátszó árnyékok nyúltak be a fák közé. — Melegem van — lihegte Nelli az arcomba, és egy hanyag mozdulattal ledobta válláról a pongyolát. Magamhoz öleltem, hozzám bújt. Szemem előtt vibrált az alattunk nyújtózó sík, a katolikus templom tornya... A Kárpátok felé kanyargó út csíkja, a premontrei rend tanyabirtoka. — Megfázol — súgtam a fülébe, és még jobban magamhoz öleltem. Hálóinge felső részével igyekeztem betakarni. Féltettem. Éjfél felé már hűvös van a fák között. Nyakát, vállát, mellét szabadon locsolta a hold. Nem tiltakozott. 77