Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Karját és nyakát csak addig fogta meg a nap, míg szabadon hagyta a ruha. Ujjaimmal a vállán matattam. Megérezte gondolataimat. — Fehér vagyok — simított végig az ujjaim nyomán. — Anyám nem szereti a barna bőrűeket. Egyszer levetkőztem a kertben, a szomszédok kerítéséhez gyűlt az utca minden suhanca. A víz partjára pedig nem engednek. — Aludj — kérleltem. — Azt nem. — Vigyázok rád. — Ketten virrasszunk. Görcsösen a karomba markolt, mintha arról akarna meggyőződni, nincs-e egyedül. •— Itt vagyok. — Ez jó. Most álmodom. — Ez nem álom. — Ez jó ... Sose menj el... azért születtem, hogy te szeress. — Szeretlek. — Csak ezt akarom. A katolikus templom tornyában éjfélt vert az óra. — Ne menjünk még? — kérdeztem. — Most jöttem. Ölembe fektettem, és beletúrtam a hajába. — Gyerekkorom óta várlak. Negyedikes elemista voltam, amikor a számtanfüzetem hátlapjára rajzoltam egy férfit. — Másoltad? — Kigondoltam. — Milyennek képzelted? — Magasnak, bátornak, erősnek ... Hozzám csak a magasak illenek. — Udvaroltak már neked? Birtokolni akartam a Gallai lányt, akartam, mindennél jobban akartam, hogy csak az enyém legyen. — Már kétszer megkérték a kezemet. — És? — Kommendálták őket. Az egyik intéző volt. Az nem tetszett, mert kicsi volt... Piros arcú, alacsony, zömök. Min78