Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

arccsont és kínálkozó húsos száj; ingerlő nőiség. Ha az utcán látom, megfordulok utána. Ám így megviselten, gyűrötten inkább kiábrándító volt. — Hogy kerültek ide? — kérdezte unottan. — Szöktünk. — Csempészkedtek? — Diákok vagyunk. Természetes mozdulattal közelebb húzódott, s rám terített egy piszkos nagykabátot. — Megfázik. Restelkedve körbe kaptam a tekintetem. Berta figyelő szeme nyomon kísért minden mozdulatot, s valahányszor térdünkön megfeszült a kabát, nyelt egyet. — Hajnalban már a diák is jó — vijjogott epésen a vékony hang. — Mindennap máshoz pártol... — Lator, szemérmetlen — nyelvelt vissza az asszony. — Elcsalt, biztos utat ígért, szállodát... Láttam, Pogácsa kárörvendőn elmosolyodik. Az öreg pedig félhangosan súgta Szekeresnek: — Egy pénz ez ... — És maga? — kérdezte váratlanul Pogácsa. Amaz hosszan nézte a kérdezőt, és csak aztán felelt: — Hozzájuk sodródtam ... Nekem csak egy pár bakancs kellett télire. Fázik a lábam ... — Maradt volna otthon — ripakodott rá az asszony. — Fogadkozott, mindent ígért, amikor meg szaladni kellett, belebukott a hóba. Az öreg nem szólt vissza. Dünnyögött, hümmögött, de fogta a száját. — Tudják-e a karácsonyi énekeket? — kérdezte Pogácsához fordulva. — Sok van. — A kálvinistákét. — És választ sem várva, öregesen, rezgő hangján elkezdte: — Krisztus Urunknak áldott születésén ... A harmadik sor után abbahagyta, és csodálkozva kérdezte : 73