Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

— Miért nem mondják velem? — Kenyérért könyörögjenek inkább — szólt közbe az asszony. Szekeres fáradtan bóbiskolt. Berta a szeme sarkából figyelte a pillanatnyi mozdulatlanságot. Az asszony óvatosan felém fordult. Éreztem, hogy fokozatosan izgalomba hoz a közelsége. Előbb csak a kezem fogta meg, aztán a melengető rongyok alatt lába mezítelenségére szorította a tenyerem. — Melengessen — súgta. Megremegtem, idegeim ijedten tiltakoztak, de ez csak addig tartott, míg elhalt a deszka reccsenése... Felparázslott bennem a megkívánás izgalma. Már nem érdekelt Pogácsa vizsla tekintete, sem a vékony hangú röhögős csúfolódása. Messziről hallottam az öreg kérlelését is: — Mondják már velem, diák urak. Váratlanul megzörrent az ajtó. Bejött a járási hivatal altisztje, és egy kis korsó bort nyomott Pogácsa kezébe. — Forralt bor — mondta, és ránk csapta az ajtót. — Pán kapitán — kiáltotta Berta az egyenruhás alak után. — Marha — intette le Szekeres. Tudják, hogy itt vagyunk, villant át rajtam a gondolat. Kezdetben csak hárman ittunk; körbe járt a korsó először. A második körbe már az öreg is belépett. Szekeres invitálta meg. Ittunk harmadszor, negyedszer. Nem tudtuk, ki küldte, kihez tartozik a korsó, ittunk, ízlelgettük, szagolgattuk, és élveztük a végtagjainkat melengető zsibbadást. Pogácsa hamar feltalálta magát, kocsmárosnak állt: a kör közepén foglalt helyet, és ő kínálgatott. Hiába szorított magához az asszony, elmozdultam tőle. A korsóhoz pártoltam. A hatodik körnél már sajnáltam: nagy szürke szeme ragadozóként fogta a bor útját. — Kínáljuk meg — szóltam Berta felé. — Nem iszom utána — intett le. — Ismerik-e a szentestei imádságot? — kérdezte az öreg. Hallgattunk. — Legalább énekeljenek! — kérlelt bennünket. — Nem templom ez — avatkozott bele az asszony. 74