Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

— Megjöttek? Egymás mellett álltunk. Az utca szürke fehérsége után ez a félhomály vaksötétségnek tetszett az első pillanatokban. — Kerüljenek beljebb — szellemeskedett az előbbi hang. — Mindjárt hozzák a paplant. A helyiség nagy részét félméternyi magas deszkából ácsolt fekvőhely fogta félkörbe. Valami nagy ünnepség szónoki pódiumát szerkeszthették ide szükségből. — Kész a színpad, kezdődhet az előadás. Dáridózhatunk, szavalhatunk és rohadhatunk — mondta Szekeres. — Csak otthoniasan — mondta a röhögős. A bejárat mellett ormótlan kályha terpeszkedett. Oldalának dőlve egy sovány, borostás arcú öregember bóbiskolt. Fejét valósággal beletemette bal tenyerébe, jobbjával a pipáját tartotta. — Kenyerük van? — kérdezte egy rekedt női hang. „Az emelvényen" három fekete kupac domborodott, az egyikük nő volt. Arcát, alakját nem láthattuk, csak lyukas talpú félcipőjéről következtethettünk a hang gazdájára. — Dohányt hoztak? — mordult felénk az öregember. — Tőlem elvették. Egész zsákkal hoztam, de még a pipámból is kiverték. Megbüntettek. Zsebeinkben kotortunk, és markába ráztuk a cigarettavégek morzsalékát. Nem állt fel, csak a kezét nyújtotta, mint egy nyomorék koldus. — Kenyerük sincs? — ismétlődött a kérdés. Az egyik fekete kupac felemelkedett. Borzas női fej bújt ki a kabát alól, ifél könyökre támaszkodott, és kérdőn nézett ránk. — Mi is megennénk — válaszolt Szekeres lehangoltan. — Szomorú karácsony — nyöszörögte az öreg. A pódium szélére ereszkedtem, hogy közelebbről lássam a kenyérkérőt. — Ne szarjon be, öreg, még nincs vége a napnak — sipít egy ingerlően vékony hang a kabát alól. — Az isten ma kiengeszteli a csendőröket. Egy harminc év körüli asszony ült szemben velem. Fáradt, álmos szem, zilált, barna konty, szabályos homlok, széles 72