Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

jobban láthasson ránk. Kérdez is valamit, de hiába fordulunk a hang irányába, nem értjük. A járási parancsnokság szobájában kellemes meleg van. Kívülről-belülről rangos ház, villának beillő. Ügyvéd földbirtokosé volt, most a csendőrök vára. Az asztalnál egy telt képű, álmos szemű ember ül. Látszik, hogy álmából verték fel. Inget sem vett magára, a pizsamakabátot hanyagul betűrte a nadrágba, és vállára terítette az aranygombos köpenyt. Komolytalan elegancia. Arca, mozdulatai ismerősek, talán még a nevére is emlékszem ... Drda, igen. Harmincnyolcban parancsnok volt, utolsónak hagyta el a várost, búcsúzóul dühödten lövöldözte a kitűzött magyar zászlókat. Azt beszélték róla, családja is van Pardubice környékén, de sohasem hozta ide magához. Egyedül élt, s időnként ő utazott el. Mogorván a fal mellé sorakoztatott bennünket, és az ábrázatunkat kutatta. — Miért jöttek haza? — Ide tartozunk — válaszol Szekeres nyugodtan. — A szívük odahúz. Innen élősködnek. Viszik, lopják a sót, a cukrot, a ruhát. Kereskednek, rabolnak — szórta ránk egy lélegzetre a tömzsi ember. — Állatot, csordát csinálnak belőlünk. Az ábécét sincs módunkban megtanulni — ellenkezett dacosan Szekeres. Amaz figyelmen kívül hagyva folytatta: — Alig töltjük meg az üzleteket, kiürülnek. Már csak csempészeknél lehet vásárolni. Semmi sem elég. Éhesek, rongyosak. Elég a zsiványkodásból, ez a mi országunk! Ha nem tetszik, mehetnek... Darócsapkát a fejükre, törjék a követ... a földet sem érdemlik — sorolta magából kikelve. Nem kérdezett ez az ember semmit. Nem volt kíváncsi semmire. Csak a maga indulatát lobogtatta egyre féktelenebbül. Aztán váratlanul abbahagyta, magára kapta köpenyét, átkísért a járási fogház épületébe, és ránk zárta a közös cella vasajtaját. Leírhatatlan bűz csapott az arcomba. Valaki röhögve megszólalt a sarokból: 71