Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

meg lehet gyűlölni, Szekerest... Vékony szája széle alighogy nyílik, és kész a válasz. Okos, jó eszű fiú ez a Szekeres, csak olykor túlságosan fontolgató. Kimért. — Megbírunk velük — próbálkozom még egyszer —, többen vagyunk ... Rám mered. — Aztán hova futunk? — kérdi ridegen. Szekeres kérdése bőszít. Legszívesebben az arcába csapnék. Eddig minden helyzetben talált kivezető utat, most nyugvásra int. Gyáva. Én is félek, így csak az állat hunyászkodik. — Vissza, inkább vissza — mondom rekedten. — Szilveszterre éhen halsz. Egy hónapig üres az iskola. Megfagysz és éhen halsz — vitázik türelmetlenül. — Akkor haza — folytatom. — Érted jönnek. — Elrejtőzünk. — Felforgatják miattad a házat. — Nem találnak meg. — Hová bújsz? — Hová? Hová? — torkomba törik a szó, és már nem tudom, csak ismételni. — Hová? — Szekeres sem tudja, mi legyen. Én is vak vagyok, tehetetlennek érzem magam. Tehetetlennek. Mintha követ zörgetnék a fogaim között, ismétlődik, és elém koppan a négybetűs szó, aztán szétporlanak a betűk is, hogy egy pillanat múlva görccsé merevedjenek bennem. Lábunk alatt sír, nyöszörög a hó. Baloldalt a szegényes cigányházak sora lapul a hóban. Kutya sem vakkant ránk. Nincs mire vigyázni nappal, éjjel még úgy sem. Ijesztő ez a néma nyomorúság. A városvégi házak dombra könyökölnek. Meredek, göröngyös emelkedő ez. Fiatalja, öregje csak úgy ismeri: Köszörű-domb. Egyetlen dísze a Názáreti Jézus kőkeresztje. Magasra emelték a kopott pléhkrisztust, hogy jól beláthasson az út két oldalán sorjázó házak udvarába. Hunyorgó szemű jármű közelít elénk, a városi autóbusz. Elibénk érve lassít, és a sofőr kihajol az ablakon, hogy 70