Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

— így volt? — Hallgattunk. Dühtől reszkető szempillával, hosszan nézte Szekerest, várt. — Mindenre van orvosság! — vágta felénk, és kiment a szobából. A katolikus templom tornyában éjfélt vert az óra. Karácsony, december huszonnegyedike, új napra fordult az idő. Kakasok lármáztak valahol; ezerkilencszáznegyvenhat évvel ezelőtt a Megváltó születését várták. A mi vallásunk szerint ez a nap már ünnepnek számított. Lábunk alatt felsírt a hó. Igen, hallottam, éreztem, hogy panaszkodik, sír a hó. A járási csendőrparancsnokságra kísértek bennünket. Elöl baktattunk mi, mögöttünk két csendőr. Dermesztő hideg éjszaka, még a házak is összébb húzódnak, hogy melegítsék egymást. Az áruló holdból már csak egy darabka látszik az ég alján. Azt sem érdemli, hogy a kutyák megugassák. Igaza volt annak a vén csempésznek, elhamarkodtuk, kesergek magamban. Lekotornám az égről a holdat, megvakítanám ... Minek? Sokáig azt hittem, hogy a természet a gyengébbeket védi. Az út jobb oldalán sürgönypóznák sora kanyarog. A huzalok erejükön felül zúgnak. Lehet, hogy éppen a mi nevünket továbbítják; négy kilométerrel távolabb az ügyeletes szobájában megszólal a telefon. Ki másnak jutna eszébe egy ilyen késő éjszakán háborgatni a hideg fényű drótokat. Jelentést adnak, jelentést vesznek. Haragot gerjesztenek jöttünk elé. A kisváros dombra kapaszkodik, szétszórt fényei fájdalmasan belém szúrnak. Sötét mélység tátong a messzi lámpák fénye között. Jó volna belefeküdni a képzelt fekete árkok valamelyikébe. Az ismeretlen sötétség talán mégis elviselhetőbb, mint a bizonytalanság fokozódó szorítása. Kísérőinket ingerli caplató botladozásunk. Ránk parancsolnak: szedjük a lábunkat egyszerre. Menetelünk. Számolom a lépéseket: száz, kétszáz, hétszáz, ezer. Már csak egy kilométer van hátra. Magam tanácstalan vagyok. Szekerestől várom, hogy kezdjen valamit. — Megszökünk? — kérdem suttogva. — Hová ? — néz rám értetlenül. Közelebb húzódom Szekereshez. Harag borított el. Őt is 69