Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Aztán két napig néztem a ravatalt, csupán egy ajtó választott el éjszaka is a nagy, szomorú feketeségtől. Azóta rémít a feketeség. Annyira, hogy olykor még esti árnyékomtól is szeretnék szabadulni. Rémít, ijeszt, s az ellenkezés dacát serkenti bennem. A parancsnok árnyéka elém terül: megnő, odébb megy, torzonborz törpévé zsugorodik, majd ismét a szemem látóterébe nyomul. Mintha gondolkodna a sötét folt. Félek, tele vagyok bizonytalansággal, de már képtelen vagyok egy kérlelő szót is kiejteni a számon. — Hallom, tüntetnek, felvonulnak, lázítanak Csehszlovákia ellen. Éppen maguk szítják a gyűlöletet, az ártatlan kisdiákok — mondta közelebb lépve hozzánk. Egy órával ezelőtt talán még beszéltem volna erről. Lopva egymásra pillantottunk. Egyikünk sem szólt. A csendőr erőltetett nyugalommal ismételte a kérdést: — így van? — Pán kapitán — kezdte Berta. — Hazugság — szól erélyesen Szekeres. — Tagadják? Hallgattunk. Szekeres tiltakozása bátorító volt. Elmozdult előttem a szoba szabályos négyszöge... Nem tagadok, nem hazudom, nem is szólok, nem, nem, tört rám a zavaros indulat. Védekeznünk kell, hallgatni, ravaszkodni... Dac fojtogatott. Nem volt ez több, mint egy védekező kézmozdulat, mégis azt éreztem, megfeszítem magam. Csak az anyátlan vergődő állatba szorulhat ilyen vakság: menekülni, védekezni. Igenis, tüntettünk, lobbant bennem a harag. Összecsődült ezer éhes diák, kopottak, mindig éhesek. Vezérek is akadtak, akik az élre álltak, fáklyát lobogtattak a kezükben. Nótát is kezdtek: Kossuth Lajos azt üzente. Ordítva énekeltünk, és folytunk végig az utcán, mentünk, folytunk, mint homokba öntött olaj ... Lépj te a helyünkbe, szítsad a lángot, ezt az indulót soronkint diktálta egy teológus. Még egyszer, másodszor, harmadszor. A bécsi munkások dala, kiáltotta valaki egy földszinti ablakból. Én is ott voltam köztük, a névtelen, éhes diákok közt. Torkomszakadtából ordítottam: Esküszünk, esküszünk, csehszlovákok 67