Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

is ... Frontkatonák leszünk Ázsia túlsó felén. Koreát mondjuk el a színpadon, Korea háborúját. Egy zömök fiúnak csak annyit kell mondania: „Koreában vér folyik ... Koreában vér folyik ..." Már a hátam lúdbörözik, amikor a zömök fiú kinyitja a száját, és szólni készül Koreáról. Próbálgatja, ismétli számtalanszor, észrevétlen is sulykolja belénk a szavakat: „Koreában vér folyik." A százszor ismételt dolgok iszonyú súllyá alakulnak, már elég, ha mozdul a fiú szája, s reccsen a koponyám csontja, végigzuhan bennem e néhány szó és áttöri a szerelem, a nevetés, az öröm, a remény rétegeit. Hajnalonként a vízhez indulok: az első úttal munkába parancsolt alkalmi zenészeket viszek, másodszor kubikusokért fordulok. A zenészek szünet nélkül sírnak, óbégatnak, égre emelt kézzel az Isten igazságát kérik és a szocializmust káromolják. Hólyagos, feltört kezüket mutogatják minden arra menőnek. — Milyen rend ez, ahol a művészeket beletapossák a földbe? Hogy lehet így muzsikálni, elformátlanodik a lelkünk is, mindenünk ... Meg is szakadhatunk az emelésben. Amazok hasítják, vágják a földet, görnyedt hátuk süketen hallgatja a panaszló sírást. Nagy nyugalom helye ez a táj, a nyugalom kora felmérhetetlenül nagy, évszázados, ezeréves, megszámolni is lehetetlen ... A víz túlsó partján mocsárerdők darabjai, legelők, bozontos facsoportok: ezeresztendős emberarc barázdált ábrázata. A visszafelé időt itt mesékkel mérik, a mese-emlékezet legszélén láposrengeteg van, aztán mocsárerdők, legvégül pedig az ősrengetegből szelídített legelők. Most a rideg gulyáké ez a táj, a pásztoroké, a kolompé, a nagy sereg víziszárnyasé, a homályos meséké és kevéske nótáké. Ha világos, magas az ég, északkeletről a Kárpátok lánca egészen a látóhatár széléig jön. Hirtelen tavaszokon, esős őszökön innen zúdul kis folyók medrébe a víz. Árvizek jönnek védhetetlenül, estéről reggelre. A víz itt isten, Isten rossz637