Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— Ki tud öreg nótát mondani? — Édesanyám is volt nékem — kezdi egy tiszta lányhang. — Hát férfinótát? — Fújja a szél, fújja ... — Régebbieket... — Nem tudunk. Lépésre lendül a sor, a cseresznyeszájút utánozzuk, megroggyan a lábunk, előrelépünk. — Előre, egy-kettő, előre, egy-kettő, hátra, három-négy, még egyszer. Addig ismételjük, míg a szögletes, nehéz mozdulatok összefogóznak, a rövid és hosszú lépések hullámzássá folynak. Ha a cseresznyeszájú úgy kívánja, alámerülünk és fölemelkedünk. Aztán a lányok következnek, apró kis madárlépésekkel oldalt mozdulnak, majd a hátunk mögé szóródnak egy pillanatra. Nem látjuk őket, de mikor a hullámtaraj tetejéről lefelé buknánk, elébünk libbennek. Az a legszebb, mikor félkört ír le a lányok teste: előredőlnek kissé, térdük elválik és egymáshoz ér, arcuk lázpiros, az ölelés előtti pillanat lehet ilyen kívánkozó. Aztán megtorpannak és újra fordulnak, mert a cseresznyeszáj kis fakalapácsa ritmust változtatva koppan az üllőre. A lányok szoknyája fellebben és visszahull, igézetes látvány, kis pillanat része, a szemünk mégis azt várja, mikor lehet a térdek fölé csúszni, legalább így. Ez is életünk bővülő köreihez tartozik, a mozgás megismert izgalma, a lábak játéka, a lábak sejtelmes látványa, kíváncsiságunk, amely a körön kívül és azon túl egyre többet akar tudni és ismerni. A mozgás izgalma lobban bennem, valahányszor elkezdjük a táncot. Akkor van ez, mikor a sokféle mozdulat már eggyé olvad: a szerelem izgalma van ilyenkor nagyon közel, az első szerelemé, amely belenőtt testembe, és úgy érzem, hogy ebben a táncban, a következőben és mindegyikben, életem eljövendő köreiben is ezt az első szerelmet fogom érezni és szeretni. Meggyötört arcú szlovák ember jön hozzánk. A világ nehéz dolgairól beszél, azt mondja, a táncon kívül tanuljunk mást