Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

— A tanító az magasság ... Nekünk is volt egy tanító jó emberünk, Jákobnak hívták ... Segítsen az Isten. Az én fiam is lehetett volna pap vagy hivatalnok is, ha megkerülne, még sokra vihetné ... És hol fogsz tanítani, fiam? — Az iskolában. — Melyikben? Hisz a mi nyelvünkön nincsenek iskolák, hisz tudod. — így nem maradhat — mondja apám. — Ha jobbra fordul, biztosan hazajön a fiam is ... Biztosan haza, csak visszatartották valahol, míg nem rendeződik a világ ... Tanítottak énekelni is benneteket? — Igen. — Lehetnél akár a kántorunk is, úgysincs éneklőnk, elvitte azt is a háború. Jó hely ez. Módos egyház, anyád-apád jól tudja, föld is jár a fizetséghez. Róza oldhatatlan fekete pontként ül köztünk. Vigasztalnánk, tennénk a székét középre, magunk közé. Nem mozdul, mint aki érzi, hogy neki az élet szélén, a szomorúság közepén van a helye. Néhány hete elütötte egy autó, meghibásodott a bal szeme, azóta még félszegebb és alázatosabb. Iszik, mondja anyám, a szőlőjét elcsalták tőle, potom pénzért adta el, kicsinyenként. Fiával együtt már a cseresznyefáit is siratja, a nagy virágú pünkösdi cseresznyét... Valami gyalázatos most meg arra akarja rászedni, hogy írassa rá a házát, leitatják, mézesmázos beszéddel bolondítják, ha nem könyörül meg rajta valaki, utcára kerül a szerencsétlen . .. Hasztalan okosítják, a jó szó már nem ér el hozzá ... Karácsony jön. Délután havazott, estére a kéményekből füstcsíkok kúsznak az ég magassága felé, úgy, mint a karácsonyi üdvözlőlapokon. Templomba megyünk, utána a rokonok ablakai alatt énekelünk. Bemegyünk nagyanyámhoz is, a három ember fiú már együtt van, megnéznek bennünket, szemükkel ránk mosolyognak fösvényül, aztán poharaik után nyúlnak. Most jó érzés belecseppenni ebbe a nyugalomba, körbenézni az arcokon: nagyanyám mozdulatlan, merev vonásait ilyennek láttam tíz karácsonnyal régebben is. Ugyanazok a poharak, ugyanaz a kancsó is. Az ember fiúk arcát viszont megrabolta a háború, ábrázatukon már ott az 619