Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

öregedés hosszú vonásai, mélyen, majdhogy a csontokat érintőn. A bor erős, zamatos, ha iszom, tűz szalad lefelé a torkomon. Sokáig mégsem jó itt. Érzem, amint a meleg folyni kezd az arcomon, felülről lefelé terjeszkedve. Ebben a konyhában minden meleggé változik, a falak, a láda, az ágy és ez a nagy szótlanság is. Mintha a föld mélyében volnánk valahol, vagy egy kis szigeten, ahol nem látni az idő múlását, mert a testek és a tárgyak melege megvéd minden változástól. Már a tüdőmet perzseli a forróság, mikor megkérdem: — Nagyanyám, hogy van? — Jól. — Hát a földek? — Azok is jól. Te hogy vagy? — Jól. Ennyi a karácsonyi beszélgetésünk. Aztán elköszönünk, rálépünk a karácsonyi képeslap fehérségére. A pincék felé megyünk, onnan pedig éjfélkor borgőzösen a katolikusok templomába tódulunk megbámulni a Krisztus születésén örvendező lányokat. Nagyanyámhoz jó fél esztendő múltán jöhetek ismét, nyáron. Kérdezni ugyanazt fogom, tudom a választ is: az évszakok körbeforgásán kívül nagyanyám szigetvilágában semmi sem változik. Szavaik járása az idő lépéseit féli csupán, az esőt, a havat, a szeleket, a napot, mert ettől tudják életük bőségét vagy szűkösségét. Nehéz megmondani a napot, mikor kezdődik egy másik világ; olyan ez, mint a gyász és az öröm határa, elmosolyodik az ember, megjön az öröme ... Kivilágosodott, apám reménykedése igaz lett. Lejárt a háború másodszori ideje is, a gyűlölet szája holttá meredt. Saját nyelvem megaláztatása beleveszett az időbe. Egy nagy erejű kéz helyére rendezte a dolgokat. Nyár eleje volt, learattuk az árpát, harmadnapra már a búzát vágtuk, úgy, mint régen, kaszával, markot szedve szigorú, szabályos kereszteket raktunk, ahogy nagyapámtól láttuk. 620